A régi arisztokratikus családokban dadus, nevelőnő, házitanító foglalkozott a gyerekekkel. Később a polgári családok egy részében még fellelhető volt a gyermekek nevelését segítő szakember, de ezt a célt szolgálták a bentlakásos iskolák, internátusok. (Lásd Szabó Magda: Abigél c. művében!) Az 1945 utáni időktől különböző megoldások voltak az intézményesített nevelésre, de a szülői ház nevelést szolgáló funkciója egyre csökkent. A többgenerációs családmodell kezdett eltűnni, a nők is dolgozni mentek. A gyerekeket a közintézmények próbálták nevelni, miközben az otthoni feladatok ellátása továbbra is a dolgozó nőkre hárult. Egyre kevesebb idő és energia jutott a gyerekekre.

A rendszerváltás óta a helyzet csak romlott. Az értékrendek megváltoztak, eltorzultak. A szülők, nagyszülők nem tudtak mit kezdeni a modernizációval. A felnövekvő generációk nem fogadták el szüleik értékrendjét, mely a demokrácia megjelenésével a szabadság helyett a szabadosság felé haladt.

Mára mindenki számára világossá kellett válnia, hogy valamit tenni kell. De mit? Intézményesült nevelőnői szolgálatot hozzunk létre? Mégis ki? Milyen forrásokból? Mikor? Még a jó kezdeményezésekhez is több év kell, hogy megvalósuljanak. A mai gyermekeknek és szüleiknek most kell a segítség!

Ezt az űrt próbálom én kitölteni a magam szerény módján: önkéntes szolgálatot végezve a közösségért.

Minél fiatalabb az, aki megtalálta ezt a lehetőséget, annál több ideje marad felkészülni a feladatra. Tehát érett kamaszok éppúgy érdeklődhetnek, mint lelkiismeretes szülők, vagy aggódó nagyszülők. A szakembereket külön említem, mert ők talán könnyebb helyzetben vannak. Dugjuk össze a fejünket! Az ügy közös: a jövőnk a tét.

A generációk válságát is meg kell szüntetni. Kell a párbeszéd, a közös nevező.

Tudom én, hogy sok család remekül „működik”, de lássuk be, ez a kisebbség. (A kisebbségeknek pedig külön jogaik vannak!) Külön jogokat a pozitív értékeket képviselő családoknak!