Anyák napján a gyerekek köszöntik a szüleiket, gyermeknapon pedig a szülők ünneplik a gyerekeiket. Figyeljünk egymásra!

Álljon itt egy rendhagyó „ünneplés”!

Az elmúlt napokban több gyerekekkel kapcsolatos kijelentés ütötte meg a fülemet.

 Neves szakemberek nyilatkoztak különböző témákkal kapcsolatban. Az egyik például a gyereknevelés apropójából mondta, hogy „kis hercegeket nevelünk”.

A másik kijelentés arra vonatkozott, hogy „már pici gyerekeket fejlesztenek, különböző programokba vonnak be”. Először „csak” szeressük, ápoljuk, sokat legyünk együtt, figyeljünk rá! Nem kell mindig foglalkoztatni, lekötni! Kellenek nyugodt, szemlélődő időszakok. Sétáljunk, kiránduljunk, sportoljunk együtt! Elégítsük ki a kíváncsiságát, de csak arról beszéljünk, amit meg tud érteni az életkori sajátosságainak megfelelő szinten.

Egy néprajzi kiállításon pedig azt mondta a szakember, hogy „régen a gyermek értékét a munkára foghatóságának mértéke szabta meg”.

Nagyot változott a világ. Ma már a gyermek a szemünk fénye. Nincs is ezzel baj, de bizony van mit átgondolni a nevelés és az oktatás tendenciáival kapcsolatban. Úgy vagyunk, mint a Kisherceg a rózsájával. Búra alatt tartjuk, a széltől is óvjuk gyermekeinket. Van is mitől féltenünk, de minél jobban védjük őket, annál sebezhetőbbé válnak. A kisgyerek nem érti, miért ne érjen a kályhához, míg egy óvatlan pillanatban meg nem égeti az ujjacskáját. Ettől kezdve már nem kell figyelmeztetni ennek veszélyére.

Segítenünk kell, hogy a kellemetlen tapasztalatok ne traumaként érjék a kicsinyeket. Az apró kudarcok elviselésével, kezelésével, orvoslásával kell edzetté válniuk. A mi dolgunk, hogy ezek technikáit tanítsuk meg nekik. Így majd akkor is könnyebben boldogulnak, ha már nem leszünk mellettük. Könnyebb lesz a leválás, az önállósodás.

A munkára nevelés, a kétkezi munka értéke „kiment a divatból”. Már látjuk ennek káros következményeit. Nincs vagy csak elvétve található jó szakember. Ma az megy szakmunkásnak, akit máshova nem vesznek fel. A gyerekek nagy többsége huszonévesen sem tudja, mi akar lenni, csak ne kelljen dolgoznia. Nem számíthat rájuk a család segítőként, mert valamelyik távoli iskolában tanulnak, hétvégén meg nem győzik kipihenni a hét fáradalmait, vagy a bulizást.

Közben a családok nagy részében a taníttatásra, a szükségletekre keresnek, így a gyerekekre nem marad idő.

Az együtt töltött szabadidőt a „szükségletek” szelektálásával, a gyerekek munkába való bevonásával lehetne kigazdálkodni. A felelősség nemcsak anyagi, hanem erkölcsi is. Milyen tudást adunk át a sajátunkból? Milyen példát mutatunk?

Szeressük, óvjuk őket, de ne majomszeretettel! Legyenek feladataik, kötelességeik, mert ha here módjára élnek bele a világba, egyszer csak azon veszik észre magukat, hogy felnőttek, és már nekik kéne gondoskodniuk a jövő nemzedékeiről. Nem lehet kellemes ez a felismerés.

Az unalomból fakadó pótcselekvésekről már ne is beszéljek! Divat őrület, lógás a neten naphosszat, bulizás orgiákkal, plázázás, bandázás, alkohol, drog, bűnözés végeláthatatlan következményekkel. Sok értékes ember végzi a süllyesztőben. Hol a határ?

A mi feladatunk a mai körülmények között megőrizni, átadni az értékeket jövőnk érdekében.

Mindenki tehetséges valamiben. Fontos, hogy ez a tehetség pozitív dolgokra fordítódjon!

Révész Géza szavaival élve:

„A tehetségesek elhanyagolása a nemzet gazdagságának lelkiismeretlen eltékozlása.”

U.i.:

Ide illik egy januárban feltöltött vers: Ima a gyermekekért /Szabó Lőrinc/

És egy májusi: A királyfi három bánata /Mécs László/

Kicsit sötétre sikeredett… Persze mondhatod, hogy vannak jó példák. Igen, de azokkal nincs is semmi baj. Majd olyanokról is írok. Írj ilyeneket Te is!

Sok témát érintettem, melyeket később talán kifejtek. Melyikkel kezdjem? Adj tippet!