Jó alkalom az emlékezésre, a szembesülésre november 1-je és 2-a. Mindenszentek és Halottak Napja. Manapság nem kell közvetlenül szembesülnünk a halállal. Legtöbben kórházban hunynak el. (Régen a halottat otthon ravatalozták fel. Megrázó „élmény” lehetett, de az ezzel kapcsolatos rituálék segítettek az elszakadásban, a gyász feldolgozásában.) Mára megváltoztak a körülmények. Személytelenebb, elszigeteltebb a szertartás, így a feldolgozás későbbre marad.

Minél idősebbek vagyunk, annál többször fordul elő, hogy közeli vagy távolabbi hozzátartozónk, ismerősünk távozik az élők sorából. A temetés után magunkra maradunk az emlékeinkkel, a kimondott és kimondatlan szavakkal. Űr tátong bennünk. Mit kellett volna tenni, mondani? Rájövünk, mennyire kis porszemek vagyunk a gépezetben. Tehetetlenül szemléljük a megváltoztathatatlant. Ilyenkor saját halálunkra is gondolhatunk. Ez sokakat félelemmel tölt el. Nagyon aktuális ide Steve Jobs, az Apple alapítójának idézete, aki a napokban távozott közülünk:

„A halál a közös úticél, amiben mindannyian osztozunk, és ami elől nincs menekvés. De ez nem baj, mert a halál valószínűleg az élet legjobb találmánya, a változás mozgatórugója: eltünteti a régit, hogy helyet adjon az újnak.”

"Annak tudata, hogy meg fogsz halni, az egyik általam ismert legjobb módja annak, hogy kikerüljük azt a csapdát, hogy azt gondoljuk: van vesztenivalónk. Mert már meztelen vagy. És nincs rá ok, hogy ne a szívedet kövesd."

A téma szakértője, Polcz Alaine tanatológus, a magyarországi hospice mozgalom elindítója szerint a halál filozófiája:

„Egyszerűbben: más az életünk, ha tudjuk, hogy halandók vagyunk. Szókratész azt mondja, hogy filozofálni nem más, mint halni tanulni. Halni tudni pedig nem más, mint élni tudni.”

(Könyvei: Meghalok én is? A halál és a gyermek; Gyászban lenni; Ideje a meghalásnak)

Fontos a félelmek feldolgozása, mert sok energiánkat elveszi.

Mindig meglep, amikor azt tapasztalom, hogy az emberek önpusztító életet élnek, hajszolják az életet, rendszertelenül, céltalanul sodródnak, majd csodálkoznak, hogy leépülnek, megbetegszenek, a haláltól pedig egyenesen rettegnek, nem fogadják el tényként.

Mintha alkudoznánk, hogy még egy kis időt kapjunk. Közben nem éljük boldogan az életünket, nem tudunk örülni apró dolgoknak. Természetesnek vesszük, hogy megvan mindenünk, egészségesek vagyunk, és mindig többet akarunk. Telhetetlenek kezdünk lenni, míg egy tragédia észhez nem térít bennünket.

Ilyen a halál is.

Álljunk most meg, gondoljuk át az életünket, és tanuljuk meg szeretni az életet és tisztelni az elmúlást!

Álljon itt kedvenc versem, mely hasonló apropóból mindig eszembe jut.

Ady Endre:

Sírni, sírni, sírni

Várni, ha éjfélt üt az óra,
Egy közeledő koporsóra.

Nem kérdeni, hogy kit temetnek,
Csöngetyűzni a gyász-menetnek.

Ezüst sátrak, fekete leplek
Alatt lóbálni egy keresztet.

Állni gyászban, súlyos ezüstben,
Fuldokolni a fáklyafüstben.

Zörgő árnyakkal harcra kelni,
Fojtott zsolozsmát énekelni.

Hallgatni orgonák búgását,
Síri harangok mély zúgását.

Lépni mély, tárt sírokon által
Komor pappal, néma szolgákkal.

Remegve, bújva, lesve, lopva
Nézni egy idegen halottra.

Fázni holdas, babonás éjen
Tömjén-árban, lihegve mélyen.

Tagadni multat, mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve.

Megbánni mindent. Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra.

Testamentumot, szörnyüt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.

Latinovics Zoltán előadásában:

https://www.youtube.com/watch?v=YHzouS62ziY